Hú hajnali 2-kor? Ne már. Nagyon álmos, nagyon fáradt frászt. Feladat van Kiscsillag, nem nyafogás. Igen, most, hajnali 2-kor, ha már olyan ügyes voltál, hogy elkerülte a figyelmedet, hogy valamit meg kéne csinálni, hogy csata lesz, menni kell, és kutyát nem érdekli, hogy neked a kürtszó előtt 5 perccel esik le, hogy esemény van, készületlenül is, hajnali 2-kor is, és igen, főleg fáradtan! Talán régen kérdezték a katonától: kipihent vagy? szép az idő? van kedved harcolni? elhalasztjuk a kedvedért az ütközetet, csak szólj! Nyavalyát!

Régen hogy is volt régen? Harc volt, menni kellett, rémlik valami szamurájokról, kardokról, nagy csatákról, rettenthetetlen harcosokról, akik nem ijedtek meg holmi kései/korai időponttól, vagy esőtől, sártól, egyébtől, tették a dolgukat, aztán ha túlélték a csatát, esetleg többet is, a többiek otthon kérdezgették: mit csináltál? hogy csináltad? mutasd meg nekem is, én is szeretnék élni még egy kicsit! még egy kicsit...

A hős harcos pedig mutatta. Nézd, ezt csinálta az ellenfelem, így támadott, volna, de én tudtam, és mire észbe kapott, nem volt neki esze, elgurult a fejével együtt, levágtam, de nem ám csak úgy, akárhogy, úgy nem is megy, így kell, látod?

Aztán múltkor amikor uramra támadtak, emlékszem, akkor ez a mozdulat mentette meg uram életét, figyeld, mutatom lassan, jól nézd meg! Egyet viszont jól jegyezzetek meg! Mit sem ér mindez amit most láttatok, még, ha jól meg is jegyeztétek, ha elég erősek és ügyesek vagytok is, ha elkéstek! Ha szemed, a gondolatod, a lelked elkésik. Ha éppen belefeledkezel egy lehulló virágszirom pille-szárny könnyű tovalibbenésébe ekképp fog tovalibbenni a pillanat is, amikor cselekedned kellett volna, ha közben nem maradsz éber, ha egy pillanatra is elfelejted, hogy mindig, MINDIG készen kell állnod, hogy szolgáld uradat az életeddel. Vagy haláloddal.

No. Tehát, szó sem lehet lefekvésről, alvásról, amikor életről és halálról van szó! Tessék szépen írni, igen, iskolákról, nézd meg a neten, ha nem jut eszedbe, ott van minden adat, annyi, mint a tenger, mikor, ki, hol, mit, kinek, és mettől meddig, milyen néven Különben is, fél este erről volt szó, nem? Figyeltél? Na látod! Tudsz mindent!

---nem lehetne reggel? Ígérem felkelek előbb! Na, csak kicsi szunya, icipici, nem is alszom, csak a szemem becsukom egy pillanatra!

---és a tekintet! Jól vigyázzatok a tekintetre! Egyszerre láss mindent, úgy, hogy közben csak az ellenfeledet látod! Egyetlen végtelen pont! Ha egy pillanatra is ellankad a tekinteted, halott vagy! Ha egy pillanatra is ellankad az akaratod, az elszántságod, halott vagy! Vagy itt, és most, vagy soha! soha többet...

Jó, megérettem, nem nyüszizek többet. Megcsinálom, meg én, lesz ami lesz, megyek csatába, aztán vagy túlélem, vagy nem.

Hoppá! Manapság nem megyünk csatába, nem? Legalábbis ezen az égövön, ebben a pillanatban, és főleg karddal tuti nem! Akkor meg mégis minek ez az egész? Iaido iskolák, meg minden. Persze, tudom, hogy vannak még manapság is, sőt, egyik-másik nevét is megjegyeztem, és természetesen a régi nagy mesterek neveit is, talán nagyjából még időben is sikerülne a helyükre tenni őket, de kérdem én, ha nem megyünk csatába, főleg nem karddal, akkor nem lehetne mégis inkább az á... ki sem merem mondani. Nem, nem lehetne.

Mert valamiért vannak, még ma is, akkor is, ha csatába karddal már nem, de miért? Mi az a titok? Mi tartja életben azt az idejétmúlt, ma már használhatatlan, semmire sem jó izét, hogy hadonászni kardokkal, meg végtelenségig ismételni ugyan azt a monoton mozdulatot na jó, néha hármat is! meg beöltözni hozzá, meg úgy tenni mintha MIÉRT? Valaminek kell lennie. Valami titoknak, amiért inkább itt írom ezt a vackot, de nem fekszem le, mert csak azértis, mert most ez a feladat, és különben is, már nem is vagyok fáradt, jé! Nem vagyok fáradt. Hova lett? Öööö kérem szépen, hova vitték a fáradtságomat, és különben is, mi ez az egész? Mi történik velem? Elmondaná végre valaki? Ez nem normális így, már az sem volt az, hogy éjnek évadján itt koptatom a billentyűzetet ellentmondva minden józan észnek, csak mert valaki, VALAKI(!) azt mondta, hogy holnapra nekem írni kell ilyen meg ilyen dolgokról, de az már végképp érthetetlen, hogy ez még jó is, és tetszik, és köszönöm nem vagyok már álmos, sőt, és hol a csata, menni akarok juhéjjjjj!!!!!

Az a valami, az a régi tanítás nem veszett el. Erecskékből patakokká, folyókká állt össze, majd ismét ezer ágra szakad, új medrekben, új tengerek felé halad, de a forrás, igen az valahol megmaradt, láthatatlanul is átnyúlik az időn, és meríthetünk belőle, ha tiszta szívvel, ha...

Azok a régi harcosok tanultak valamit, eszközük hozzá a kard volt, meg persze önnön testük, lelkük, mint ahogy nekem is olyan kardom van, meg kezem-lábam, és gyarló lelkem sem más, tele félelemmel, bátorsággal, kérdéssel, várakozással, sejtéssel és fáradtsággal és reménnyel, és borúval, örömmel, fájdalommal na meg boldogsággal is, úgy, mint nekik, akkor régen, és mint mindenki másnak is ezen az úton tőlük hozzám.

Nem tudom nem tudom, nem láthatok a lelkükbe, de azt érzem, abban biztos vagyok, ha most van a csata, most megyek, minek is várnék reggelig, talán el sem jön az a reggel, itt vagyok, ahogy éppen vagyok, egy életem, egy halálom, tudom, érezem, hogy így kellett tennem, ez a dolgom. És talán, egyszer megtudom, a TITKOT is!